Gondolatok

Urunk színeváltozása  (2011. aug. 6.)

• Főtisztelendő Szalka Béla aranymiséje Létavértesen -

Főtisztelendő Béla atya (nekem csak Béla bácsi), kedves Tisztelendő Asszony (számomra Katika néni)! Kedves Paptestvérek, Kedves ünneplő Testvérek!

„Nem is tudom, mit mondjak” – „Szólnom kell”. Valószínűleg ez az érzés kerítette hatalmába nemcsak a „tejfölös szájú”, 46 papi évvel fiatalabb, most szónokolni próbálkozó ifjú papot a felkérés kapcsán, hanem Péter apostolt is, ott fenn a színeváltozás hegyén. A kemény jellemű apostol talán a meglepődöttség, talán a félelemmel teli csodálat, esetleg a megtapasztalt kellemes érzés kábulatából felocsúdva, a művelt emberek vagy a tudós teológusok számára csak ezt az elsőre banálisnak hangzó mondatot tudta kinyögni, eldadogni: „Uram, jó nekünk itt lenni”. (Mt 17,4) Mégis, ez a mondat mindent elárul, ez a kézzelfogható igazi teológia, minden imádság, minden templomi szertartás emberi fokmérője, amikor meggyőződéssel, kertelés, mellébeszélés nélkül ki tudjuk mondani Istennek: „Jó nekünk itt lenni”. Azt látjuk, hogy Péter felkiáltására nem kapott választ az Úrtól, hiszen Ő, mint az ószövetségi Törvény és a Próféták beteljesítője, ezek két szimbolikus képviselőjével, Mózessel és Illéssel társalgott, és Máté evangélista hallgatásával ellentétben Szent Lukács párbeszédük témáját is elárulja: „beszéltek az ő eltávozásáról, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni”. (Lk 9,31) Ha Jézus ugyanilyen egyszerűen válaszolnia akart volna, mint ahogyan Péter megnyilatkozott, akár ezt is közölhetné velük: „Persze, hogy jó itt lenni, ezért hoztalak magammal titeket”. Ma, az Úrszínváltozás ünnepén különös jelentősége van ezeknek a szavaknak itt, Létavértesen is, és több szempontból elmondhatjuk ugyanezt: „Jó nekünk itt lenni”. Ez az érzés él – talán a legmeghatóbb módon – az ünnepelt papcsalád szívében, ezt érezzük mi, meghívott papok, vendégek, együtt imádkozó közösség, és elméletben hallhatjuk Jézust is: „Hát, pontosan ezért hívtalak ide titeket”.

„Uram, jó nekünk itt lenni”. Az apostol szava mellé ma társul egy másik idézet is, az a félmondat, melyet Béla atya aranymisés jelmondatául a bizánci liturgia Miatyánk előtti kérő ekténiájából, az áldozásra felkészítő könyörgéssorból választott ki: „hogy életünk hátralevő részét békében és bűnbánatban töltsük, és Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jó feleletet adjunk”. Ezen a napon a két mondatot össze is kapcsolhatjuk, hisz az arany jubileum nemcsak a visszatekintés, vagy az értékelés napja, hanem a reményteljes jövőbe nézésé is: „Uram, jó nekünk itt lenni, mert életünk hátralevő részét szeretnénk továbbra is békében és bűnbánatban tölteni, hogy Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt majd jól adhassunk számot”. Így könyörgünk ma az ünnepeltekért, és ezt kérjük saját életünkre is.

A bizánci teológiában a pap úgy jelenik meg, mint ikon, aki „Krisztus képmása”. János evangéliumának szavai szerint, mely a pátyodi templom Krisztus alapképén olvasható – mivel többen is vagyunk ma itt e szatmári községhez is kötődők, ezért is idézem – : „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), a pap pedig életével utat, szavaival igazságot, szolgálatával a szűk kaput, az örök életre vezető ösvényt kell mutassa, a páli konklúzió szerint akkor is, ha alkalmas, akkor is, ha alkalmatlan. (vö. 2Tim 4,2) Béla bácsi feleségével együtt erre a szolgálatra köteleződött el 1961. július 30-án, ötven évvel ezelőtt. A jó sportoló fiúcska, akinek először esze ágában sem volt papnak jelentkezni, lelkében megérzett valamit, hogy mindig „futok a kitűzött cél felé” (Fil 3,14), hogy elnyerjem a győztesnek járó babérkoszorút, mely számára már a papi „futás”, a szolgálat jutalmát is jelentő örök élet, s ez minden keresztény élet célja: a megszentelődés, vagy bizánci terminussal kifejezve: az „átistenülés”. Pontosan ennek az ünnepe a mai nap: Krisztus emberi természetén átragyog az isteni fény, bemutatja apostolainak, a halandó embereknek, és köztük nekünk is, hogy lehetséges e fényből részesedni, ez az élet célja, a küzdelmek jutalma, Isten Országának visszfénye, ahová Ő vár bennünket, mert elment, hogy ott nekünk is helyet készítsen. (vö. Jn 14,2) Béla bácsi sokat „futott”, sok szolgálati helyet megjárt – Ózd, Mezőladány, Kenézlő, Fábiánháza, Hajdúdorog, Baktalórántháza, Rudabányácska – és mindenütt maga is kereste, de papságával mutatta (!) is az utat, tudta az isteni igazságot, szerette az életet akkor is ha voltak sikerek, akkor is, amikor kudarcok következtek. Mindezt meggyőződéssel, hittel, szeretettel tette azért, hogy életünk további, hátralevő részét békében és bűnbánatban töltsük, és Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jó feleletet adjunk” minden szolgálatért. Egy biztos: ma is tanulhatunk munkabírásából, jó kedélyéből, hogy mi se megkeseredett fiatalok (fiatalabbak), hanem a példából tanuló jobb keresztények lehessünk.

A papi eszményt legjobban a Zsidókhoz írt levélből látjuk, ahol a „jövendő javak főpapja” (Zsid 9,11) saját vérével lép a szentélybe, hogy bemutassa áldozatát értünk. Ez a pap életének is fontos mozzanata: Krisztus nem csak „misézett”, hanem meghalt értünk! Krétai Szent András Nagyböjtben imádkozott Bűnbánati Nagy Kánonja pedig mindannyiunknak ezt ajánlja: „Az Isten főpapjának, az egyetlen Királynak, Krisztusnak életét utánozd, mint az emberek közötti élet példaképét”. (III. óda) Nem csak a papi szolgálat, hanem a hiteles keresztény élet is személyes, egzisztenciális önátadás Istennek, szolgálat érte, és az emberekért. Ötven papi év, öt évtized házasság visszatekintéseként ma meg kell fogalmazódjon a kérdés is, melyre a választ az ünnepeltek majd önmaguk lelkében adják: mennyiben sikerült utánozni az örök eszményt, Krisztus életét a papságban, a családi életben, a mindennapok emberi kapcsolataiban? Ismerve gyarlóságunkat, törékenységünket, mindenből tanulunk, hogy „hogy életünk hátralevő részét békében és bűnbánatban töltsük, és Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt – ezekért is – jó feleletet adjunk”.

Így látom én ezt az aranymisés jubileumot: ünneplünk, hogy tanulhassunk belőle, az isteni fényt szemléljük, mely életünk célja, és látjuk egy papcsalád igyekezetét, mely mindig e fény, a cél felé törekedett és törekszik ma is, bemutatva valamennyiünk számára: küzdelmes az út az Istenhez, de megéri, mert jó feleletet adva örök jutalmat nyerhetünk. Béla atya így summázta rövid életrajzában tevékenységét: „Ahol tudok segítek, és megtanultam: Nem adok az emberek véleményére”. („Szalka Béla: Papi önéletrajz”, in Athanasiana 23, Nyíregyháza 2006, 236.) Nem önzőség, vagy fennhéjázás ez, hanem nagyon is keresztény gondolat, az Apostolok Cselekedeteinek egyik kérdéséből következtetve: inkább kell hallgatnunk Istenre, mint az emberekre. (vö. ApCsel 4,19). Kérjük a színében ragyogó Krisztust, segítsen mindnyájunkat az Ő szavának követésére, amint évtizedeken át segítette jubiláns paptestvérünket is az Ő akaratának keresésében, meghallásában, és megvalósításában az emberek között. Isten áldjon és segítsen Benneteket, még számos éven át! Ámen.

(Elhangzott: 2011. augusztus 6. Létavértes-Nagyléta)

Szent György nagyvértanú

Kedves Testvérek!

A dicsőséges és diadalthozó Szent György nagyvértanú ünnepének egyik fontos mondanivalóját látom a „Georgiosz”, a György névben. A magyarul Györgynek fordított „Georgiosz” név jelentése ugyanis ez: „földműves”. Mit rejt magában ez a jelentés a keresztény teológia szempontjából?

Az első, és rögtön szembetűnő üzenet magában a „földműves” szóban van: az ember „műves”, tehát műveli, ápolja és gondozza a földet, nem pedig rombolja azt! Ez az Isten eredeti terve, erre rendelte az embert a teremtésben, amikor rábízta a földet; de mintát is adott, hiszen ugyanígy tesz az Isten is, aki gondviselésével állandóan kormányozza és fenntartja, tehát nem rombolja ezt a világot. A keresztény ember ezért kell szívén viselje a teremtés sorsát, ezért kell felemelje szavát a környezetszennyezés, és minden más, a teremtett világot romboló tényezővel szemben.

A másik fontos üzenetet Szent Péter apostol levele kapcsán érthetjük meg világosan. Az apostol arról beszél, hogy minden ember méltóságot kapott e világban, mindenki „pap” ezen a földön, s az embernek, mint a „teremtés papjának”, nagyon komoly feladata van a világban. A latin teológia az embernek ezt az Istentől kapott komoly feladatát nevezi az „általános papság” néven.

Az a feladatunk, hogy a teremtett világot visszavezessük az Istenhez! Nem az a dolgunk, hogy még jobban eltávolítsuk tőle a teremtést, hanem egyre közelebb vezessük eredeti és végső célja, az Isten felé. Ezért szentel meg mindent a keleti egyház: a vizet, a gyümölcsöket, a búzát is, vagyis a föld terményeit, mert rá akar mutatni feladatunkra: minden az Istené, minden anyag, amit a romlott állapotból ki kell emelni, Istennek kell adni, mert az egész anyagvilág végső célja az Istenben van. Az ember, a „teremtés papja” az egész világot bemutathatja, felajánlhatja Istennek, az anyagot megszenteli, hogy a szentség, az eredeti tisztaság állapotába állítsa azt vissza.

A Húsvét is arról szól, hogy ez az anyagvilág is át fog alakulni, lesz majd „új ég és új föld”, melynek mennyei tündöklése már beköszönt hozzánk a feltámadással: előízét érezzük a mennyei Jeruzsálem tündöklésének és tökéletességének, melyben már minden helyreállt eredeti, tiszta állapotába, abba az állapotba, amire Isten rendelte a dolgokat. Húsvét a „nyolcadik nap”, az „új világ” beköszöntének a kezdete, és figyelmeztet bennünket: úgy bánjunk földi létünk egészével, az anyagvilággal, hogy arról is el kell számolnunk majd őelőtte: Jó papjai vagy rossz „papjai” voltunk-e az ő teremtett világának? Ápoltuk, óvtuk, vagy romboltuk-e azt?

Szent György ünnepe, a búzaszentelés világos üzenete ez: Istentől kapott életünket, Tőle kapott környezetünket ápoljuk és védjük, s mindent adjunk oda Neki, ajánljuk fel áldozatként, hogy azt megszentelve, megtisztítva kaphassuk vissza Tőle, s így meglássuk mindennek a végső célját: Isten Országának szentségét, tökéletességét, a paradicsomi állapotot, melyben minden azt szolgálja, amit Isten neki szánt; s mi a világ célját ne ferdítsük rossz irányba, hanem a teremtés jó „papjaként” vezessük oda Istenhez, életünk forrásához! „Szent György nagyvértanú! Segíts minket a teremtés jó földművesének, jó papjának lenni”! Ámen.

(Elhangzott sátoraljaújhelyi segédlelkészként: 2009. április 23. Szent Anna Otthon, Felsőberecki)